"Mi csak az istálló vagyunk"

Anselm Grün írja C.G. Jung nyomán, hogy az embernek tudnia kell, ő csak az istálló, amelyben az Ige megtestesül, Jézus megszületik. Nem Istenhez méltó palota vagyunk, sőt semmiféle 

erőfeszítésünk, aszkézis, meditáció, imádság sem tehet azzá. El kell fogadnunk, olyan istálló vagyunk, amelyben sok piszok, tisztátalanság, jó néhány „állat” van. Mégis ide akar jönni az Ige, itt 

akar megtestesülni, és innen elindulva akarja meghódítani lényünk nemesebb részeit, intelligenci-

ánk szépszobáját, amely a titok mögött messze lemaradva először csak annyit tud mondani: „itt már 

nincs hely”.

 Ahogy az első keresztény nemzedékek érdeklődését éppen a húsvéti eseményeknek, a 

Szentlélek működésének egyre mélyebb és személyesebb megtapasztalása fordította Jézus életének kezdetei, azaz a megtestesülés misztériuma felé, úgy ma is a húsvét misztériuma és annak életalakító ereje fordítja a keresztény ember figyelmét a megtestesülés, az emberré válás misztériuma felé.

 Magától értetődőnek tartjuk, hogy az istálló, melyben Jézus megszületett, néhány évszá-

zaddal később már templom, szent hely. Van ebben a magától értetődő jelentésváltozásban egy 

nagyon mély párhuzam, amely minden egyes keresztény életében lejátszódó folyamat, már amennyiben tényleg keresztény. Istálló vagyunk ugyan, de hivatásunk, hogy templommá legyünk.

 Amikor az istálló befogadja Jézust, még istálló, de már teljesen új fényben tündöklik, a szeméttel, az állatokkal és minden istállószerűvel együtt, de a Jelenlét fénye már átértelmezi ezt a 

realitást. Még nem templom, de már elkezdett azzá lenni. Már csak idő kérdése, hogy a külső is 

hozzá alakuljon ahhoz, ami lényegileg új.

 A megtestesülés titkának ünneplése karácsonyhoz kötődik. Minden hiteles keresztény ünnep átformál, az ünnepelt misztérium önmagában alakít. A megtestesülés misztériumának gyakorlata azonban teljesen hétköznapi. A mindennapjainkhoz van leginkább köze, hiszen emberi egzisztenciánk az imádság helye immáron, mert él benne az Ige. Mivel eljött az istállóba az Ige, ezért az 

imádás helye lett, és minél inkább az imádás helyévé lesz, annál inkább él benne az Ige, azaz válik 

templommá.

 Tudatosan, vagy tudattalanul minden ember vágyik arra, hogy imádhasson valamit, vagy 

valakit, hogy leborulhasson valami, vagy valaki előtt, ami méltó a hódolatra és az imádásra. Nagyon rossz az embereknek újra és újra felfedezni, hogy amit, vagy akit imád, az nem méltó arra. 

Tehát keserű csalódások után tudattalanul keres, és otthontalanul bolyong… Csak a „Bárány méltó 

a hódolatra és a dicsőítésre”, aki gyermekként jött a mi istállónkba, akinek imádásában immáron 

otthonérzetet nyerhetünk. Mert az ember nincs otthon másutt, csak isten imádásában. Isten imá-

dásának, ezzel együtt otthonérzetünknek ára pedig nap, mint nap az, hogy érzéseink és vágyaink 

lármás világából kitörve otthon lehessünk önmagunkban, a templomban, még akkor is, ha az kicsit 

még istálló…

Pehm Gilbert Antal ferences rendi szerzetes
Megjelent a Békehír (Angyalföldi Szentlászló Plébánia lapja)2008. decemberi számába