Jézus Szentséges Szívének ünnepe 2.

Jézus Szíve tisztelet

Hogy a Jézus Szíve-ájtatosságnak meglegyen a kívánt hatása, két lényeges cselekedetből kell állania; ezek: a szeretet és a jóvátétel. -- A szeretet az első és főkötelesség, és pedig mind Alacoque Szent Margit, mind Eudes Szent János szerint. Az előbbi a következőképpen számol be P. Croiset-nek a második nagy jelenésről: "Kijelentette, hogy az a nagy óhajtása, hogy az emberektől szeretve legyen és visszahúzza őket a pusztulás útjáról, ösztönözte arra az elhatározásra, hogy kinyilvánítsa szívét az embereknek, a szeretetnek, az irgalmasságnak, a kegyelemnek, a megszentelésnek és az üdvösségnek minden kincseivel egyetemben, hogy mindazokat, akik megadják neki és előmozdítják a tiszteletet, gazdagítsa az Isten Szívének." És egy levélben ezeket írja: "Szeressük tehát lelkünknek eme egyetlen szerelmét, mert ő előbb szeretett minket és még mindig szeret folyton égő szeretettel a legméltóságosabb Oltári Szentségben. Csak szeretni kell ezt a Szentek Szentjét, és ez elég ahhoz, hogy magunk is szentté legyünk. Ki akadályozhat meg tehát abban, hogy azzá legyünk, hiszen van szívünk, hogy szeressen, és van testünk, hogy szenvedjen... Csakis az ő tiszta szeretete az, amely megtéteti velünk mindazt, ami neki tetszik, csakis ez a tökéletes szeretet az, amely olyan módon téteti meg velünk, ahogyan neki tetszik; és csakis ez a tökéletes szeretet tétethet meg velünk minden dolgot akkor, amikor neki tetszik. -- Másik kötelességünk a jóvátétel. Mert Jézus szeretetét megbántotta az emberek hálátlansága, amint maga az Úr Jézus jelentette ki harmadik nagy megjelenésekor: "Nézd e Szívet, mely az embereket annyira szerette, hogy semmit sem kímélt, hanem magát kimerítette és feláldozta, hogy irántuk való szeretetét kimutassa, és hála gyanánt a legnagyobb részüktől csak hálátlanságot nyerek, mert tiszteletlenséggel, szentségtöréssel, hidegséggel és megvetéssel illetnek a szeretet ilyen nagy szentségében." 

(Tanquerey: Aszkétika és misztika, 801)

Így szeretett az Isten

Az élet küzdelmeibe bele kell világítania az öntudatnak, hogy szeret az Isten; kell ez, mert meleg, nagy szívre van szükségünk s a nagy szívnek temperamentuma az Istenszeretet öntudata. Ez ad türelmet, örömet és erőt; ez támaszt hitet és lelkesülést; ez indít áldozatra. -- Isten egyre hirdeti, hogy szeret. A próféták kemény emberek, de e kemény arcok közt is az isteni szeretet mint jegyes mutatkozik be s az "énekek énekét" énekli. Az örök bölcsesség [sapientia] utánunk kiált s kér: "Add nekem, fiam, szívedet." (Péld 23,26) S a régi "Sapientia" azután köztünk megjelent, belenézett szemünkbe mint gyermek s nálunk lakott, s a szomszédság közelségét élvezte, azután föllépett s beszélt, s szavai, mint a szerető lélek dalai, s parabolázott s praeludált [példázott], az irgalmas szamaritánusban, a tékozló fiú atyjában, a jó pásztorban; sejtették, hogy nagy szeretet lakik benne s kitört belőlük ez a tudat, mikor Lázár sírjánál sírni látták: s mondták "Íme, mennyire szerette őt!" Nekem ez mind ének és öröm!

Azután az "excessusra", a szeretet kihágására készült. Arról beszélt elragadtatásában a Táboron is. Koszorút font, "diadémát" s mirrhás csokrot kötött magának; odatűzette magát is a fához, mint a szőlőtövet a karóhoz s öt gerezdből csepegett aztán Vére; megtört a szíve s illatárban áradt szét lelke. -- Ez lett a szeretet revelációja; így szeret az Isten! Aki fölnéz, annak szívéből kienged a fagy s mindenki azt hajtogatja: dilexit, dilexit [szeretett]. Magdolna, Péter, János, Pál apostol, Assisi Szent Ferenc, Sziénai Katalin szeráfokká válnak s szárnyaikkal a keresztet keretezik. -- Ránk is árad ez ismeret, ez érzelem, ez elragadtatás... dilexit, dilexit: szeretett!

S ez "excessusban" tönkrement. Mint ahogy sötétben tűzzel adnak jelt; úgy itt is, a világ éjszakájában, a kétely homályában a kereszt tűzoszlopát állította föl az Úr. Szeretett-e, kérdem én is; igen, úgy, hogy fölemésztette magát: "szeretett s odaadta magát értem." Égett és elégett; de belém is égett. A kereszt alatt a legmélyebb érzés az, hogy Krisztus értem halt meg; ne bánkódjam ott a fölött, hogy a világ ilyen, olyan; ott az én gyötrődésem nem más, mint az én saját lelkem s az a megsemmisítő öntudat, hogy Krisztus meghalt értem. Elfelejtek mást, csak az én lelkem sebeire gondolok, hiúságomra, kevélységemre, kényeimre; ezeket siratom, mert szeretek. 

(Prohászka: ÖM, 7:349; 96)